Mindenkinek van, de senki sem kíváncsi a másikéra

A Vélemény Olyan, Mint a S...

A magyar foci szar!

Nem vagyok csalódott, csak dühös!

2018. szeptember 09. - ATorzAtka

A magyar foci és a magyar focisták szarok. Nincs ezen mit szépíteni. Egyszerűen a béka segge alatt van a teljesítmény. Legyen szó az NB1-ről, a nemzetközi kupaszereplésről, vagy a válogatottról. Ez egy tény. Aki ezt cáfolja, árnyalja, vagy szépíti, az hazudik. Magának, nekem, neked és mindenkinek, aki szereti vagy szerette ezt a szép sportot.

Lelkes futballszerető vagyok, vagyis voltam. Nem szakértő. Én vagyok az, akihez ezeknek a meccseknek szólnia kellene. Én vagyok, akit szórakoztatnia kellene és én vagyok az, aki ezt az egészet fizeti. Nem vagyok több, mint az a pár ezer szurkoló, aki hetente kimegy a nemzeti labdarúgó torna meccseire, vagy az a kicsivel több, aki a válogatott meccseire megy ki. De több vagyok a szakértőknél, akik mentegetik ezt a fost. És jóval több vagyok azoknál, akik alakítják és a mélybe taszítják. Hogy miért? Mert kimondom.

Amit csinálnak, azért börtön járna.

akepillu-1000x600.jpg

Fotó: MTI

Edzők, szakértők, sportújságírók, politikusok és a nagyra becsült labdarúgó szövetség minden tagja megérdemelné, hogy bíróság elé állítsák őket hazaárulásért, ha már nemzeti sport a labdarúgás. 

Olyan vagyok, mint „A pénzcsináló” című film főszereplője (ha nem láttad még a filmet, mindenképp nézd meg, mert Brad Pitt legjobb filmje, szerintem). Ugyan a film baseballról és egy ahhoz hozzáértőről szól, de az közös bennünk, hogy nem bírjuk nézni a szánalmas alakítást, ami a pályán van. Mindig kifogásokat keresünk, hogy miért nem vagyunk ott a meccseken, hogy miért nem nézzük, aztán valahogy fél szemmel csak követjük a TV-ben és a vége, hogy baromi dühösek vagyunk. 

Magam is játszom. Amolyan papásan, páran egy TAO pénzből épített műfüves pályán kergetjük a labdát. Szeretjük. Hajtunk. Magunkért, nem az eredményért. Mindig úgy jövünk le a pályáról, hogy de jól esett, de jó volt ez. És tényleg jó. Néha elmerengek a szomszéd pályákon folyó amatőr focit nézve és esküszöm élvezetesebb, mint a nemzeti 11-nek csúfolt „lakótelepi” menőgyerekek vagy „az új magyar felsőközéposztály” vergődését nézni. Mert szeretik. Mert játszanak.

Néhány éve, lehet az egy évtizede is, egy ismerősömmel beszélgettünk erről. Ő annak idején válogatott ifi kézilabdázó volt. Azt mondta nem érti. Nem érti, hogy csúfolhatják így meg a nemzeti mezt. Amikor ő először magára húzta a címerrel és a nevével ellátott pólót sírva fakadt. Mert akkora megtiszteltetés, mert akkor öröm, mert akkora felelősség. El tudjuk ezt képzelni bármelyik mai focistáról? És a mai alatt az elmúlt 4 évtizedet értem. Ma is megtörténhetne ez a beszélgetés, ugyanazzal a tartalommal.

Mit adott nekem a hazai labdarúgás?

90-es évek elején-közepén jártam meccsekre. NBII, mert a hazai csapat ott játszott. Sokan voltunk kint, szurkoltunk, szerettem. Aztán egy osztályozót véleményem szerint elcsaltak. Pár perc alatt (89-92) kaptak 3 gólt. Otthon, hazai közönség előtt. 3-0-ról döntetlen. Itt kezdődött a fél szemmel meccsek követése a tv-n. Soha többet nem mentem ki a meccsükre. A visszavágón ugyanis (azt hiszem) 6-1-re kaptak ki. Több volt bennük, nem hajtottak, nem akarták. Így én sem akartam.

Végig követtem a Fradi menetelését a BL-ben (akkor még talán BEK). Grasshopper, Real, Anderlecht. Esélyem nem volt élőben nézni, de a TV-ben néztem. Nagyon jó érzés volt, mert ott éreztem, hogy akarják. Aztán elfogytak. „Vak tyúk is talál szemet - első rész”. Ezután jött számomra az igazi mélyrepülés.

Volt egy ZTE – Manchester. „Vak tyúk is talál szemet – 2”. Nem a meccs miatt emlékszem, hanem mert annál az egy gólnál felrobbant a lakótelep, ahol éppen éltem. Aztán irány a belváros és hajnalig mulattunk. Nem a meccsre vagy a gólra emlékszem, hanem az érzésre. (És legkevésbé sem akarok a visszavágóra emlékezni).

Aztán jött a Debrecen szereplése a BL-ben. „Vak tyúk is talál szemet – 3”.  Ekkor már annyira motiválatlan voltam, hogy talán a meccseiket sem néztem, vagy ha igen, nem emlékszem. Ezen kívül volt egy-két válogatott meccs amire kimentem (románok ellen, svédek ellen), és nagyjából ennyi. Már nem is emlékszem hogyan, de kikeveredtem Pinyő bemutatkozó felkészülési meccsére is. Jézusom, de borzasztó volt. Közel ültem a pályához egy jellemző mondat, magyar a magyarnak

„Hova szaladsz bazdmeg?! Lassabban!”

A közelmúltról nyilván az EB-re emlékszem. Néztem a meccseket, voltam is kint a Portugálok ellen (erről már érintőlegesen írtam). Itt sem a játék, hanem az érzés maradt meg. Talán utoljára láttam ezen a szedett-vedett bandán, hogy bizonyítani akarnak. Ami az EB szereplés után történt, tökéletesen bizonyította, hogy ez volt „ A vak tyúk esete a szemmel - negyedik felvonás”. Azóta semmi, nuku, nyista. 

Négy évtized alatt ennyi. Nagyon-nagyon sovány. Hogy mi lehet az oka? Rém egyszerű. A magyar foci szar, a magyar focisták szarok. Nem vagyok szakértő, de vagyok annyira érintett, hogy ezt kimondjam.

Tehetség helyett munka kellene!

Ez nem egy szövetségi kapitányon múlik. Istenítünk egy Dárdai Palit, aki a nemzetközi mezőnyben jó, ha a középkategóriát súrolja. Ne értse félre senki, mert tisztelem őt. De nem egy ember fogja ezt megmenteni. Pali az ékes példája annak, hogy nem tehetségre van szükség, hanem munkára. Baszott kemény melóra. Akárhányszor ránézek, hallgatom a nyilatkozatait az jut eszembe, hogy ő szereti, amit csinál és nagyon keményen melózott, hogy ide jusson és melózik tovább (csak hát szegény ebből a fertőből indult, így sokkal nehezebb dolga van). Nem a tehetség a lényeg, hanem a munka! Dárdai szerintem nem a pénzért csinálja, hanem mert ez az élete. És nem őt kell isteníteni és megváltóként tekinteni rá, hanem a szemléletmódot. Ezért tudott eredményt elérni ezzel a féllábú bandával. Mert ezt adta át.

Ott vannak a közvetítések. Ahogy a szerencsétlen kommentátor próbálja menteni azt a szánalmas teljesítményt, amit nyújtanak a srácok „Pariban vagyunk”, „Benne vagyunk a meccsben” stb.. Pedig, ha valaki csak fél szemmel nézett magyar focit az elmúlt 4 évtizedben, tudja, hogy a hetedik percben bekapott gól megpecsételte a sorsunkat, hacsak nem lesz „Vak tyúk is talál szemet - 5”.

Utálom amikor a közvetítések, és a nyilatkozatok alatt arra hivatkoznak, hogy „nem volt szerencsénk”. A labdarúgás, bármennyire is kemény felismerés lesz, SPORT ÉS NEM SZERENCSEJÁTÉK (kivéve persze a fogadóknak, köztük a bundázó játékosoknak). Teljesítmény kell nem szerencse. Ha szerencsejáték, mondjátok már meg, miért az a pár nemzet van mindig a top 5-ben? Ők a világ legszerencsésebb nemzetei? Ne már?!

De ha attól eltekintünk, hogy ez egy sport mondok még egy definíciót, ami segíthet sikereket elérni. Ez kérem

SHOWBUSINESS.

Showbusiness, hiszen pénz van benne. Showbusiness, hisz a nézők szórakoztatásáról szól. Showbusiness, hisz rengeteg dolog építhető rá. Showbusiness, mert az élményről szól. Az élményről, amit azok élnek át, akik a pályán vannak. Élményről, amit azok élnek át, akik a lelátón, vagy a TV előtt követik a mérkőzéseket. 

Az eredmény egy pillanatban számít: a lefújás pillanatában.

Minden más pillanatban a showbusiness, az élmény számít. Ha meghalnak a pályán, meghalok én is a tv előtt. Ha élvezik a játékot én is élvezem. Ha szórakoztatnak én szórakozom. Ha szeretik, amit csinálnak, akkor én szeretni fogom őket és a teljesítményüket. És akkor jönnek az eredmények is.

Félreértés ne essék, nem azt mondom küldjünk ki lelkes amatőröket, ahogy eddig. Nem!

Végre profik menjenek ki, mert ők tudják élvezni a játékot. Mert ahhoz, hogy igazán élvezd, amit csinálsz, profinak kell benne lenned. Ne azon kelljen gondolkodnod, hogy hogy veszed le a labdát, öntudatlanul úgy kell mozognia a testednek, hogy nem pattan el a bogyó tőled! Ne azon gondolkodj, hogy hogy marad a lábadon a labda miközben futsz, mert önkéntelenül ott marad, ha profi vagy! Ne azon gondolkodj, hogy hogyan kell megrúgnod, hogy oda menjen, ahova akarod, egyszerűen csak azt kelljen nézned hova rúgd! Minden más megy magától.

Ha a mai magyar játékosok ilyenek lennének ők is élvezhetnék a játékot és én is. De, ami a legfontosabb: 

A Showbusiness „show” is lenne és nem csak „business”. 

A mai magyar focisták nagyon nem ilyenek. Nem tudom mit csinálnak egy átlagos munkahéten, de hogy 40 órát nem dolgoznak ezen az biztos. Profivá válni munka, és nem szerencse kérdése. 

Itt lenne az ideje így hozzá állni.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://voms.blog.hu/api/trackback/id/tr7014230779

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.